A Trump-adminisztráció vámpolitikája, avagy Hormuz újratöltve

Az elmúlt hetekben a nemzetközi sajtóban jóval kevesebb figyelem irányult a Trump-adminisztráció kereskedelempolitikai intézkedéseire, miközben a globális energiabiztonságot érintő fejlemények továbbra is kiemelt jelentőséggel bírnak. Éppen ezért érdemes áttekinteni azokat a folyamatokat, amelyek közvetve meghatározhatják a világkereskedelem és az energiaszállítás jövőjét.

Az FP This Week 2026. június 29-i kiadása szerint Omán és Irán egyeztetéseket folytat annak lehetőségéről, hogy a Hormuzi-szorost használó kereskedelmi hajók számára különböző szolgáltatási díjakat vezessenek be. Az elképzelés szerint ezek a díjak olyan szolgáltatásokat fedeznének, mint a környezetszennyezés megelőzése, a navigációs segítségnyújtás, a vízbiztonsági intézkedések vagy a különböző rendkívüli eseményekre való felkészülés.

Omán külügyminisztere, Badr Albusaidi ugyanakkor hangsúlyozta, hogy nem áthaladási díjról lenne szó, mivel az a nemzetközi jog szerint tilos. Mint fogalmazott: „Ez nemzetközileg tiltott, és mi maradéktalanul tiszteletben tartjuk ezeket a szabályokat.”

A felvetés ugyanakkor jogi szempontból komoly kérdéseket vet fel. A nemzetközi tengerjog alapján a természetes vízi útvonalakon – így a szorosokon és természetes csatornákon – a hajózás szabadsága alapelvnek számít. Ennek megfelelően a navigációhoz kapcsolódó, kötelező jelleggel felszámított szolgáltatási díjak a természetes vízi útvonalak esetében a nemzetközi jog szempontjából elfogadhatatlanok. Más megítélés alá esnek ugyanakkor a mesterséges vízi útvonalak – például a Szuezi- vagy a Panama-csatorna –, amelyek ember alkotta infrastruktúraként jogszerűen működnek üzleti alapon, és ezért használati díjat is szedhetnek.

A térség stratégiai jelentőségét jól mutatja, hogy az Egyesült Államok és Irán közötti legutóbbi tengeri incidensek egyik meghatározó eleme az Abu Dhabi Crude Oil Pipeline (ADCOP), közismert nevén az Ománi-folyosó volt. Ez a mintegy 380 kilométer hosszú szárazföldi kőolajvezeték Abu Dhabi Habshan térségét köti össze az Ománi-öböl partján fekvő Fudzsejrával, napi hozzávetőleg 1,5–1,8 millió hordó szállítási kapacitással.

Ez azonban össze sem hasonlítható a Hormuzi-szoros békeidőben megközelítőleg napi 20 millió hordós átbocsátó képességével. Az ADCOP ráadásul kizárólag az Egyesült Arab Emírségek exportját szolgálja ki, így kapacitása és földrajzi lefedettsége miatt nem tekinthető valódi alternatívának a Hormuzi-szoros kiváltására. Ebből következően nem helyezhető egy kategóriába azzal az általam korábban javasolt koncepcióval, amely egy teljes, a Hormuzi-szorost megkerülő regionális energiaszállítási rendszer kiépítését célozza.

Hogyan lehetne kiváltani a Hormuzi-szorost?

A közel-keleti konfliktusok ismét rávilágítottak arra, hogy a világ legnagyobb energiaimportőrei számára a Perzsa-öbölön keresztül vezető jelenlegi szállítási útvonal hosszú távon még egy esetleges háborús rendezést követően sem tekinthető teljes mértékben biztonságosnak.

Földrajzi adottságai alapján ugyanakkor létezik egy reális alternatíva: az Ománi-öböl. Innen ugyanúgy biztosítható lenne a térség jelentős energiaexportőreinek – Irak, Szaúd-Arábia, Kuvait, Katar és az Egyesült Arab Emírségek – olaj- és gázszállítása az ázsiai felvevőpiacokra, így Kínába, Indiába, Japánba vagy Dél-Koreába.

Ehhez azonban egy teljesen új regionális infrastruktúra kiépítésére lenne szükség. Nagy kapacitású kőolaj- és földgázvezetékeknek kellene összekötniük a Perzsa-öböl menti termelő országokat Omán területével, miközben az Ománi-öböl partvidékén új kikötők, tankerterminálok és exportlétesítmények építése válna szükségessé.

Bár egy ilyen beruházás több tízmilliárd dolláros nagyságrendű lenne, megvalósítása korántsem tekinthető irreálisnak. A térség olajexportáló államai rendelkeznek a szükséges pénzügyi háttérrel, miközben a kivitelezéshez szükséges technológia is rendelkezésre áll. Még gyorsított ütemezés mellett is több évre lenne szükség a projekt befejezéséhez, ugyanakkor hosszú távon mind biztonságpolitikai, mind gazdasági szempontból jelentős megtérülést eredményezhet.

Egy ilyen rendszer kiépítése alapvetően átalakítaná a jelenlegi geopolitikai erőviszonyokat. A Perzsa-öbölből érkező energiaszállítások többé nem lennének kiszolgáltatva a Hormuzi-szorosnak, ezáltal megszűnne Irán jelenlegi stratégiai befolyása ezen a kulcsfontosságú tengeri átjárón. Egyúttal az iráni olajexport is az Ománi-öböl térségében, a nemzetközi közösség számára lényegesen könnyebben ellenőrizhető útvonalon bonyolódhatna.